„Amennyire az életnek szolgál a történelem, csak annyira akarunk neki szolgálni mi”

/Friedrich Nietzsche/

 

Elsősorban élni szeretünk, élni! Örömmel  keresve fel azokat a helyeket, embereket, ahol és akikkel jól érezztük magunkat. Hajdan az Ókori Kelet városállamaiban a házakat, a lakótereket (szobának aligha voltak nevezhetők) ugyanabban a formában nem tízszer, de talán ötvenszer is újjáépítették mindig ugyanabban a formában. Nem volt semmilyen törekvés a fejlődésre, változásra….

De ettől nagyon eltávolodtunk.

Hová menjünk, merre menjünk? – Persze, legyen jó szakmánk, tudjunk valami olyasmit, amiből, megélünk, amivel sikeresek lehetünk. De ma már életünk folyamán többször is foglalkozást váltunk, újat tanulunk, másik vállalkozásba fogunk, lakhelyet cserélünk, sőt talán külföldön keressük boldogulásunk.

Ha erre gondolunk, egyáltalán nem haszontalan, ha a világról, a világban zajló fontos változásokról, közéletről, politikáról vannak ismereteink. A saját környezetünkről, ahol élünk, az országról, ahol lakunk és ha már egy olyan kis országba vetett jósorsunk, mint Magyarország, akkor Európáról, a szomszédainkról, azokról a nagyhatalmakról, melyek nap, mint nap döntéseikkel meghatározzák jövőnk.

Ne feledkezzünk meg a kíváncsiságról! A felfedező, kalandozó oldalunkról, engedjük, hogy előtörjön belőlünk a „miértek” sora.

Miért élünk úgy, ahogy most? Miért ne élhetnénk máshogy? Milyenek az emberek egy másik országban, kontinensen? Milyen volt az élet száz éve, kétszáz éve, egy évezreddel ezelőtt?

Tényleg jobb nekünk itt és most? Jobb, mint szüleinknek, nagyszüleinknek, őseinknek?

Válaszokat találni itt van nekünk a történelem, a filozófia, a szociológia, a régészet stb. stb. Ezek is tudományok, nem olyanok, mint a matematika, fizika, mérnöki ismeretek, de itt sem lehet csupán a levegőbe beszélni.

A nullpont: Nietzsche metsző iróniával említi a mezőn legelésző vadakat, vagy marhákat, melyek aligha gondolnak a jövőre. Jó nekik az itt és most, a pillanat öröme és elviselik a szenvedést is remény nélkül.

Az első lépcsőfok: Mind átéltük már az élményt. Elvittek, elmentünk egy múzeumba, kiállításra, láttunk néhány várat, vagy romokat, melyekről azt mondták valami nagy és fontos eseménynek, személynek a nyomait őrzi….és csodálnunk kellett volna, dicsérni, tisztelettel, óvatos léptekkel bejárni, de…

Ez is a történetírás egy formája, a múlt dicsőségének emlegetése, mely minket késői utódokat már nem érint meg. Kötelesség, melyet igyekszünk minél hamarabb hátunk mögött hagyni.

A második stáció: Rácsodálkozunk egy-egy régi tárgyra, puskára vagy kardra, esetleg díszes báli ruhára, kopott ékszerekre, melyet száz évekkel ezelőtt hordtak az elmúlt korok lányai, asszonyai.

Az antikvárium, ahol szórakozásból, időtöltésként bámészkodhatunk, vehetünk ugyan valamit, de inkább csak kacatokat.

A harmadik szint: Az a bizonyos „életnek tanulunk” – azaz tudni akarjuk, ki a „főnök”. Merre érdemes indulni, milyen trendek, hatalmak irányítják sorsunk. Politika, állam, nagyvállalatok, hatalmi-katonai stratégia, pénz, bankok, tőzsde stb…..–  Ismerni, tudni az igazán fontos dolgokat!

Vágjunk bele együtt, tanuljunk közösen, eresszük szabadjára tudásvágyunk!