Hogyan tanítsunk? Miként készüljünk fel az óráinkra? Hogyan tegyük érdekesebbé az oktatást, miként vonjuk be a tanulókat az órai munkába? Lehetséges-e áthidalni a generációs és technikai-technológiai szakadékot, mely mondjuk egy középkorú oktatót és egy kamaszt, fiatal felnőttet elválaszt?

Ezer választ és módszert, kidolgozott, jól dokumentált megoldást lehet és kell erre adni. Magam is kutatok folyamatosan új meg új eszközök, módszertani lehetőségek után. Semmiképp nem becsülném le ezeknek jelentőségét.

Megértés, tolerancia, a tanítványok személyiségének, érdeklődésének feltárása és lehetőség szerint ezek alapján megfogalmazott kérések, követelmények.

Legyek tehát türelmes, súlyozzam mi fontos, mi kevésbé….

Ugyanakkor mindig emlékeztetni kell arra, hogy nem szabad elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. Azzal a valósággal, mely személy szerint körülvesz, melyben benne élünk. A mindennapi tapasztalatok világa – egyik intézményben már adott teljesítmény, megfogalmazás, kidolgozott tétel dicséretes és példaértékű, a másikban ugyanaz biztató kezdet csak talán.

Mégis vannak szakmai sztenderdek (akár hazai és ’tudj isten nemzetközi kitekintéssel) – Amennyire erőnkből telik tájékozódnunk szükséges arról, mit kérnek, tartanak elfogadhatónak, vagy követendő mintának azok, akik messze előttünk járnak.

Nem egyszerű tehát a dolgunk. A gondokat, megfontolásra érdemes szempontokat hosszan lehetne sorakoztatni.

Ma viszont (csak) arra szeretnék utalni, hogy ha valami engem érdekel és ha személyesen is érintettnek látszom – azaz látható rajtam, hogy izgat egy társadalmi probléma, egy történelmi szituáció, valakinek a személyisége, akiről „amúgy is” beszélnem kell.  – Nos akkor talán mikrovilágom (sőt reményeim szerint a tanításon túlnyúló emberi kapcsolataim) megváltoztatására is kísérletet tehetek…

Természetesen ekkor is alapvető fontosságú, hogy amennyire csak lehet színes – legalább a hallgatóság (tanulók, tanítványok vitapartnerek stb.) figyelmét felkeltő – jól formált mondatok és állítások hangozzanak el. Legyen az előadásnak, tanórának, továbbképzésnek (még a magánbeszélgetésnek is!) bizonyos íve, felépítése, „formája”.

A téma – a láthatóan engem is megérintő tartalom – kidolgozottsága alapvető követelmény, éppúgy, mint az egyébként már jól bevált fordulatok mellett – ha csak lehet – új, addig még nem használt retorikai, stiláris-stilisztikai elemek feltétlenül szükségesek.

Nem is azért igyekeztem most dióhéjnyi összefoglalót adni minderről, mert vitatni szeretném igazságát, hanem kicsit vissza szeretnék kanyarodni a tudás és a tudás átadásának, továbbadásának (örökítésének) öröméhez.

Ha nem is mindenki elkötelezett, nem is osztozik abban az örömben, hogy egy olyan dologról hallhat, amiről addig esetleg még nem, vagy most a korábbinál sokkal részletesebben, esetleg felidézhet valamit abból, amit már jórészt elfelejtett….de azért tisztelheti azt, hogy van valaki, akit pont az adott téma érdekel és nem pusztán hasznos mivolta, külsődleges szempontok miatt foglalkozik azzal.

A legjobb persze, ha vannak néhányan, akik maguk is élvezetet találnak az abban, amit épp hallanak, látnak, maguk is formálnak a vezető, a téma előadója, „gondnoka”, „bennfentese” segítségével.

Módszertani erőfeszítéseink, „bűvészkedésünk” mélyén mindig ennek kellene meghúzódnia és azt az egyszerű igazságot nem szabadna elfelejtenünk, hogy unalomból, puszta kötelességteljesítésből nem születik szinte semmilyen értékelhető teljesítmény.

Rutinból – is – kell dolgoznunk, tanítanunk, mert különben csak kapkodásba, anarchiába hullanánk. Viszont, ha magunkat is meg tudjuk olykor lepni azzal, hogy felfedezünk legalább egy új nézőpontot a sokadjára előadott, tárgyalt, elemzett anyagban, akkor előbb-utóbb – emellett érvelek – meg kell jöjjön az elismerés, a megbecsültség bizonyos mértéke (minimuma), mely saját hitelességünk igazolását hordozza magában.