Tavasszal az első karanténidőszak meghirdetése idején még sokkal óvatosabban lehetett arról nyilatkozni mit lehet megvalósítani az úgynevezett távoktatás keretében, mennyit ér a digitális, vagy online oktatás.

A márciusi zárlat úgy ért mindenkit, mint tanítani rohanvást belegázolni a tanterem előtt egy nagy sáros pocsolyába, mely aztán egészen derékig fröccsen és nyílik már az ajtó, tanítványaink pedig felnéznek csodálkozva, nevetve, kajánul: „Na most….mutass valamit! Ha tudsz!?”

Nesze neked elegancia és tekintély…okos magyarázatok és besavanyodott rutin….

Mostanra azért akárhogy is, de sokat tisztult a kép.

Mindenekelőtt szögezzük le: Olyan nagyon felkészültebbek nem vagyunk. A tanárok, akik persze nagyrészt – szerintem – jó szakemberek, tisztában voltak felelősségükkel. Igyekeztek a maguk módján felkészülni. Mindenki úgy várta az őszt, hogy előbb-utóbb megint át kell állnunk, muszáj valamit tanítani és felkészülni ezekre a napokra, hetekre vagy inkább hónapokra.

Jogos a kérdés, mit tett a kormányzat? Mit érzékel az, aki „lentről” szemléli, de inkább megéli, elszenvedi az újabb lezárást, karantént, távoktatást? Kap-e több segítséget, támogatást, vannak-e kidolgozott tervek, technikai eszközök és programok?

Nos, ha a „Mindig-Mindent-Megoldunk-Valahogy” beletörődő, egyben nagyon praktikus és kiábrándult alattvalói szemével nézzük az eseményeket, akkor természetesen igen: Megoldjuk most is, keressük a multicégek, kisebb vállalkozások, ingyenes megoldásai sorában a leginkább alkalmasnak látszó lehetőségeket. Feladatokat adunk, ellenőrzünk, javítunk és adminisztrálunk napestig a kötelezően előírt rendszerekben.

Mert továbbra is igaz, ma sincsenek lényeges újítások, a nyarat a kormányzat ellazsálta és amivel mégis bővítette az oktatáshoz felhasználható programok körét az inkább nem működik, mellékes, kevés, mintsem lényeges segítséget, hozzájárulást jelentene munkánkhoz.

Ami pozitívum egyben sovány vigasz, nem ért minket váratlanul, hogy többé-kevésbé magunkra hagyva kell (ismét) helytállnunk.

Azt gondolom, hogy az üdítő kivételeket nem tekintve, újra elsősorban a pedagógusok elszántságán, újító kedvén és szorgalmán múlik, hogy eljuttassuk a fiatalokhoz a feladatokat, órát tartsunk, osztályozzunk, egyensúlyozzunk a kötelesség, szigor és a megértő, toleráns, a tanulók együttműködését elnyerni szándékozó, személyiségüket és szükségleteiket figyelembe vevő  pedagógia szűk ösvényén.

Egy szempontot szeretnék még megemlíteni. A nagy elbizonytalanodás, kétségek és önostorozás közben oly sokszor találkozom a konzervatív, merev, tekintélyt, rendet féltő, vagy inkább követelő véleményekkel. Az „elvesztegetett idő”, az” évekig tart majd súlyos károk kijavítása”, a személyes, jelenléti oktatás feltétlen és kizárólagos értékének hangsúlyozása.

Nem értek egyet ezekkel a véleményekkel. Számos tárgy, tudásterület már korábban is online, távoktatási területre helyeződött át. A közép és felsőoktatás, felnőttoktatás számos eleme már korábban és most különösen megoldható lett volna ezen a módon. Természetesen számos probléma és kényelmetlenség vár még ránk, személyessé és tartalmassá kell tenni itt is az oktatást, a mindennapi munkánk, stratégiákat, hosszú távú terveket (kellene) kidolgoznunk….

De talán szabadabban, rugalmasabban lehet bánni az idővel, több felelősséget kell megosztani tanítványainkkal, jobban kell tagolni mondandónk, más arányokban és léptékekben kell „adagolni” az elsajátítandó anyagot stb. stb.

Mégis azt mondom, lehet és sok esetben kifejezetten jó munkát tudunk végezni az online térben. A gyakorlatot, a fizikai-személyes tapasztalatokat nem tudjuk kiváltani, de számos elméleti tárgyat és témát ebben a szükséghelyzetben igenis jól lehet oktatni. A most felhalmozott tapasztalatokat pedig a későbbiekben sem kellene elfelejtenünk és visszatérni korábbi rutinjainkhoz.